„Amikor fölhelyezed a mécseseket, a lámpás előrésze felé világítson mind a hét láng” (Mózes IV, könyve, 8. fejezet 2. vers). Soros bibliai szakaszunk ezzel az Áron főpaphoz szóló parancsolattal kezdődik.

A Talmud elbeszélése szerint miután Mózes bátyja, Áron meglátta a törzsfők (az előző heti szakasz végén található) ünnepélyes felvonulását, fájlalta, hogy kimaradt a díszes menetből. Isten azonban megvigasztalta őt: „Ne bánkódj, a te feladatod még fontosabb lesz, mint az övék, mert te fogod meggyújtani és elrendezni a menóra lángjait”.

A bibliai parancsból következik, hogy az ősi zsidó jelkép, a menóra középső, egyenes ága kiemelkedik, hiszen az oldalsó három-három ág fényének középütt kellett összpontosulnia. A hagyomány szerint az örök lámpást a művész (Becalél) úgy alakította ki, hogy az oldalsó ágak kelyheinek külső szélén fémből készült tükröt helyezett el, így azok „befelé világítottak”. Nem véletlenül: a menóra fényeinek egyesülniük kellett, ahogyan a fa lombjainak is csak egyetlen közös céljuk lehet: hogy felfelé terebélyesedjenek, s hogy gyümölcsöt érleljenek. Mintha ez a modern lézertechnika vagy a holográf prototípusa lett volna…

Áron főpap először az oldalsó ágak fényeit gyújtotta meg, párhuzamosan, jobbról balra, végül a középső ág következett. A kabbala tanítása szerint is így kell meggyújtani a menóra lámpásait. Ám mit is jelképez a menóra hét ága, és mit a középső ág? Milyen elgondolás rejtőzik a lámpás különös alakja és előírása mögött? Többféle véleményt ismer erről a zsidó hagyomány, s így több érdekes tanítást is leszűrhetünk belőlük.

Egyesek szerint (s ez a legelfogadottabb értelmezés) a hétágú gyertyatartó a teremtés hét napjára emlékeztet. A hét (mint időegység) „zsidó találmány”, s mivel a menórának mindig égnie kellett, a hét ág az állandóságot fejezte ki. Az oldalsó 3-3 ág a páratlan és a páros napoknak felel meg, a középső ág, amely felé világít a többi, a szombat, Isten megszentelt napja. A teremtés hat napjából is a páratlan napokon teremt valami újat az Örökkévaló, míg a páros napokon elrendezi azt, az egész teremtés értelme és célja pedig a szombat. Így az ember mindennapi munkájának is célja a szombat legyen.

Mások úgy vélik, hogy a menóra lángjai az emberi szellem alkotásait, a tudományokat és a művészeteket jelképezik. Az ókorban és különösen a középkorban ugyanis hét tudományról beszéltek (latinul septem artes liberales, vagyis a „hét szabad művészet”). A zsidó iskolákban is hajdan ezekre oktatták a diákokat, de a legfontosabbnak és a legértékesebbnek természetesen a Tórát (Mózes öt könyvét, mint a Szentírás állandóan olvasott, legszentebb művét) tartották.

A Tóra fény, — tanították —, s ez az a láng, amely felé irányuljon minden tudás és alkotás.

három dimenzoós életfa vayg menóra

Végül vannak, akik úgy gondolják, a menóra az emberi világ ősi jelképe. (A kabbala szerint az életfával azonosítható.) A lámpás három-három oldalsó ága „a világ hat irányát” jelzi: jobbra, balra, előttem, mögöttem, fent és lent. (Az ókori ember így ismerte az őt körülvevő világot, így fejezte ki a három dimenziót.) A középső láng, természetesen, maga Isten, aki felé kell fordulnia az egész világnak. Feltehetőleg így gondolta ezt Zehárja (Zakariás) próféta is, aki szerint a Mindenható Isten a menóra lángjai segítségével figyeli, ítéli meg a világot és minden lakóját. „Ez a hét (láng) az Örökkévaló szemei, ők járják körbe az egész földet” (Zakariás könyve, 4. fejezet 10. vers).

A próféta a babilóniai fogság után, a perzsa uralom alatt álló Izraelben élt, ahol — mint a többi tartományban — Dárius király viszonylagos függetlenséget biztosított a leigázott államoknak. Így a Dávid házából való Zerubábel királyi trónján ülhetett, Jósua főpap pedig a jeruzsálemi Szentély szolgálatát irányította. A világi és a vallási vezetés között azonban vita támadt: Zerubábel nagyobb politikai függetlenségre törekedett, akár erőszak, felkelés árán is, míg a másik a vallási élet elsődlegességét hangoztatta.

A próféta látomásában a színarany menóra mellett két olajfa áll, amelyek párhuzamosan és közvetlenül táplálják a hétágú lámpást. Ezzel a szimbólummal Isten azt üzeni neki és a nép számára, hogy mindkét irányzat támogatására egyaránt szükség van, de még a legigazabb célokat sem lehet katonai erővel elérni. „Válaszolt és szólt hozzám (Isten) a következőképpen: Ez az Örökkévaló szava Zerubábelhez, mondván: nem hadsereggel, és nem erővel, hanem az én szellememmel, így szól az Örökkévaló, a seregek Ura” (Zakariás könyve, 4. fejezet 6. vers)