A kabbala szó a héber "lekabel" - ből származik, ami azt jelenti, hogy "kapni" vagy "az amit kapunk". A modern miszticizmusban járatos, ám a héber nyelvben annál járatlanabb emberek hajlamosak ezt hagyománynak fordítani, teljességgel helytelenül.

Ez a zsidó miszticizmus egyik legrégebbi formája. Sok történet él a kialakulásáról, a legtöbb azonban megegyezik abban, hogy arra a tudásra épül, amelyet Mózes Istennel való találkozásakor a Sínai-hegyen kapott.
Azt is tartják, hogy a kabbalát Metatron arkangyal adta át Ádámnak, akitől aztán az továbbkerült Noéhoz, majd pedig Ábrahámhoz. Amikor pedig Ábrahám Egyiptomba vándorolt, akkor ott egy részét felfedte az ottaniak előtt. Így tehettek szert az egyiptomiak (más keleti népekkel egyetemben) a Tudásra. E változat szerint Mózes az egyiptomiak által nyert beavatást a rendszer misztériumaiba.

Mózes halála után a Tudás szájról szájra, generációról generációra hagyományozódott. Valószínűleg a későbbi korokban Salamon és Dávid voltak a kabbala misztériumának és bölcsességének legbeavatottabb képviselői.

Keresztény kabbala: a reneszánsz idején született. Megpróbálták a kabbalát a dogmatikus, keresztény ideákkal összeegyeztetni.

Legismertebb képviselői: Pico della Mirandola, Cornelius Agrippa, Johannes Reuchlin, Robert Fludd. Okkult kabbala: a múlt század végén nyerte el végső alakját. Legjelentősebb képviselői: Eliphas Levi, MacGregor Mathers, Aleister Crowley, Dion Fortune, Israel Regardie. A Golden Dawn bonyolult rendszerében nyerte el mai formájának legjellemzőbb sémáit.

A kabbala szent könyvei: a Sefer Jetzirah és a Zohar.

Sefer Jetzirah: A Teremtés Könyve. A hagyomány szerint magától Ádámtól ered. Beszél a világ 32 alapprincípiumáról, vagyis a 10 szefiráról és a 22 betűről. A 10 szefira köti össze a Teremtőt a világgal.
Zohar: A Ragyogás. Feltehetőleg a XIII. századból ered. A tudományos kutatások szerzőjeként egy spanyolországi zsidót: Rabbi Mose ben Sémtor de Leont tüntetik fel. A szöveg részben rendkívül gazdag, metaforákkal telített, művi módon megalkotott arámi nyelven, részben pedig héberül íródott.


2. Az Életfa

Az Élet Fája, héberül Otz Chayim képezi a modern kabbalista mágia alapját. A fán tíz szefira található, melyeken keresztül a Vég Nélküli Fény, az Ain Soph Or manifesztálódik. A fa Adam Kadmon, az archetipikus ember szimbóluma, azaz Isten teste, a Teremtés "tervrajza".

A kabbalisztikus Életfa tehát olyan ábra, mely bemutatja a világ megalkotásának egymást követő állomásait. Életfa. Világtérkép, ezáltal tudattérkép is, mivel a makrokozmosz és a mikrokozmosz egymásnak megfeleltethető. Alulról felfelé az ember útját ábrázolja a fizikai létezéstől az isteni, tökéletes síkra való eljutásig. Fentről lefelé a világ teremtését modellezi. Az Életfában rejtőzködő energiák így megtestesítik az univerzum egyes fejlődési szféráit, és egyúttal megmutatják az emberben rejtőző magasabb rendű tudat és energia egymásra épülő szintjeit.

A Teremtés állomásai:

1. Ain Soph: a teremtés ősformája, a határtalanság (Ain: nincs, Soph: vég, határ)

2. Aziluth: a teremtőerő kiáramlása, a világosság, a fény megteremtése

3. Beriah: a világ absztrakt ősképeinek megalkotása

4. Jetzirah: a konkrét dolgok ideáinak (Platón) megteremtése

5. Assiah: ténylegesen létező anyagi világ létrehozása

A legfelső szefira az Aziluthban helyezkedik el, a legalsó pedig az Assiahban. Az Ain Soph a felfoghatón kívül áll, nem része az Életfának.

A különböző energiák és szimbólumok az öntudat különböző szintjein jelennek meg számunkra. Mindenkor arra kell törekednünk, hogy minden egyes szefiránál azt próbáljuk megtalálni, ami legjobban megfelel egyéniségünknek és személyes világunknak.

Minden szefirának van egy mágikus, isteni neve. Minden isteni név egyazon Isten különböző transzcendens vonatkozásaira utal, egyazon erőre, mely az univerzumot behálózó összes energiát magában foglalja. Ez a legfelsőbb neve az erőnek, amely az adott szinten bennünk lakozó spirituális energia létét jelzi.

Minden szefirához tartozik egy arkangyal és az angyalok egy rendje. Azért vannak ott, hogy vezessenek, tanítsanak, óvjanak minket egy adott szint megismerése során.


3. JHVH

JHVH eredetileg zivataristen volt. ő az "időjárás istene", a "pusztában száguldó", együtt érkezik a felhővel és kilép a felhő sötétjéből, hogy népének seregeit harca vezesse.
Számos nézet szerint a zsidók legtöbb törzse egyáltalán nem is ismerte ezt az istent, csupán Mózes és Efráim törzsének vezetése alatt fordult e törzs istene felé. Ugyanakkor lemondtak saját vallási hagyományaikról. Ezért jelennek meg a Bibilában számos helyen úgy, mint "bálványimádók".

Az idegen, eltávolítandó istenek valójában saját törzsi isteneik voltak, nemzetségi isteneik, házi istenségeik, magánistenségeik, melyek sosem váltak a nép közös isteneivé. Olyan entitások ezek, melyek erőt adó, orákulumként szolgáló tárgyak formájában tiszteltek, pl. fából készült maszkokként - ezeket a Bibliában terafimnak nevezik. Az asszonyok magukkal vitték ezeket a tárgyakat az atyai házból férjük nemzetségébe. Lényegükhöz tartozik, hogy nem valóságos, névvel, személyiséggel és kultusszal rendelkező istenekről van szó, hanem mellékistenek, melyekhez később hozzáadódtak a babiloni és asszír kultúrkör istenei is, akikkel a zsidók kapcsolatba kerültek.

A zsidó törzsek közötti egység akkor született meg, amikor felismerték, hogy a nép csak akkor maradhat fent a történelem sodrásában, ha kizárólagosan JHVH népévé válik, JHVH pedig kizárólagosan Izrael istenévé. A törzsi szövetség középpontjában állt JHVH szentsége. A Színai hegyen Mózes elkötelezte magát a szövetség mellett. Napjaink hagyománya az, hogy Mózes a Színai hegyen "fedezte fel" Istent, akit az ott lakó és legeltető kéni törzs tisztelt. JHVH azonban nem a Színai-hegyen "lakott", csak olykor "megszállt" ott. Egyiptomban azért időzött, mert éppen ott tevékenykedett Majd a néppel együtt Kánaánba vonult, a nép élén haladva.

A szövetség maga azért köttetik, hogy megalapozza Isten uralmát és Isten rendjét. A laza kultikus viszonyokat váltja fel egy olyan szövetség, mely átfogja a nép egészét. Ebbe a viszonyba csak egy megszabadult, szabad Izrael léphet be. Csak azáltal válik JHVH ténylegesen Izrael Istenévé, és a nép Isten népévé, hogy olyan Isten mellett foglal állást, akit tudatosan követni akar.

A Mózesra váró nép első kérdése: mah semó? Ezt általában úgy fordítják: Mi a neve? Hogyan hívják őt? De itt valójában arról van szó, hogy az isten Mibenlétét tudakolják. Mózes úgy véli, azt akarják megtudni tőle, hogy tegye számukra hozzáférhetővé Istennek azt a nevét, amin hatékonyan szólhatnak és imádkozhatnak hozzá. Ebből nem derül ki az, hogy korábban ismerték-e a nevét, vagy csak úgy nem ismerték, hogy megszólíthatták volna. Nem volt megszólítható az előttük jól ismert Jah, Jahu vagy Jahuva néven, pl. ha a név után az ősi sémita névmás ja állt, "tabuszóként", az Isten helyett, akire egyébként ezzel a névmással is utalni lehetett. Isten megnevezi magát: "Én vagyok, aki a Lét vagyok" (ehje), de hozzáfűz még valamit: "aki a Lét vagyok" (aser ehje).

Isten azt is mondja: "Én vagyok JHVH... és megjelentem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak mint Mindenható Isten, de ezen a nevemen: JHVH, nem ismertettem meg magam előttük." Nem azt mondja, hogy nem közölte velük ezt a nevet, hanem azt, hogy nem tette lehetővé számára, hogy őt ezen a néven felismerjék. Vagyis nem világosította fel őket, hogy mit árul el róla ez a név, nem fedte fel előttük a nevet. Elődeik "birtokában" voltak már a névnek, csak a hangzásnak, az értelmének nem. Azonban rendelkezésükre állt egy másik név: Saddaj.

Az El a hétköznapibb sémi istenkifejezések közül való. Általában nem jelentett valódi individuumra utaló kifejezést, a keleti sémi népeknél csupán általánosságban jelentett "valamiféle égi lényt", a nyugati sémeknél viszont szétszórt hatalmi szubsztanciából sűrűsödött a hatalom nem igazán körvonalazott isteni erővé, mely mindenütt megjelenhet.

Legszemélyesebb formája a főníciai isten, "az emberiség atyja".

Oltárok állításánál azt mondták: El-beth-el, Isten házának istene, vagy El-olam az örök Isten. Mózes azonban azt mondja az oltár fölött: "JHVH az én lobogóm", Gideon pedig azt: "JHVH a békesség". Sokan próbálták ezt a jelenséget egy korábbi "El-vallásként" értelmezni, melyet Mózes korában felváltott egy "JHVH-hit". Azt már nem tudhatjuk, Ábrahám hogyan hívta ezt az istent. Talán az "én El-em" -nek nevezte (Eli) vagy úgy: "Az én Elohimom". De az a legvalószínűbb, hogy Ábrahám, amikor Istenről beszélt, az "El Saddaj" nevet használta, melynek etimológiája ismeretlen (egyesek úgy vélik, hogy a jelentése "hegylakó" vagy "a magasba nyúló"), ez azonban mintha egy titokra utalna Isten és a nemzetség kapcsolatában. Amikor beszélni akart róla, akkor pedig valószínűleg "Jah"-nak hívta. Ez az elemi hangsor közös sajátosságnak számított néhány sémi törzsnél, és arra szolgált, hogy egy meg nem nevezendő istenségre titokzatosan és átszellemülten utaljanak. Ez a név azonban nem alkalmazható megszólításként, hiszen harmadik személyben hivatkozik Istenre: "ő" vagy "ő az".

Egyes helyeken Istent "El-olam"-ként nevezik, melynek jelentése: az "ősidők istene", vagy még inkább a "tartósság istene". Ezt az Elt többször összekapcsolják JHVH-vel, bizonyítván, hogy ráismertek benne El-re, és az az Isten, aki ekkor hatalomra lép, idegen alakban, valójában mindig e hatalom birtokosa volt.

A sémi népek törzsi isteneiket melekh-nek is nevezték, mely eredetileg tanácsadót, döntőbírót, vezért jelentett, és csak később királyt. Mózes Színaj-hegyi találkozása után a törzsi vének JHVH-t kiáltották ki melekh-ké, uralkodó istenné.

A szövetség Isten és Izrael között a berith.(BRITh) Kezdetben: bereshit, (BRAShITh), BRITh= Berith, Szövetség, ASh=Tűz. A Tűz a Szövetségen belül pedig nem más, mint a Frigyláda, a Szövetség ládája, melynek közepéből Isten tüze árad. A JHVH istennévnek számos jelentése van, az egyik legverzatilisebb istennév. Néhány magyarázat: az első Jod a világot teremtő őselvet fejezi ki, Istent, amint megnyilvánult. Számértéke 10 - az 1 a minden, a 0 a semmi. Hei: számértéke 5, passzivitást jelöl, befogadást. A Vav szembehelyezkedik a Jod aktivitásával, ezzel másik aktív pólust teremt. A második Hei visszatér a passzivitásba, ezel körforgást idéz elő.

forrás