A farizeusok kisajátítják a levitáktól a vallási élet irányítását

Korábban már kitértünk arra, hogy miként lettek a keniták az izraelita vallási élet befolyásos rétegévé azáltal, hogy az írástudók és írásmagyarázók (törvénytudók) kasztjává lettek. Az idevágó bibliai idézetet itt helyénvaló megismételni:

1Krónika 2:55 Az írástudók (szoferim) nemzetsége, akik Jábecben laknak, a tireatiták, a simeatiták és a szuchatiták. Ezek a keniták, akik Hamatból jöttek, tőlük származik Rekháb házanépe.

A Krónikák könyvét a zsidók fogságból való visszatérése után írták meg, és még tisztában voltak azzal, hogy a szoferitákat a keniták, azok közül is elsősorban a rekhabiták klánja tette ki.

A keniták, a gibbeoniták és az idumeiták nem lehettek papok, legfeljebb szolgákként végezhettek munkát a templom körül (azt is törvényellenesen, és az izraeliták hanyagságának köszönhetően). Papi szolgálatot még az izraeliták közül is csak a leviták végezhettek.

Röviden, a vallás területén korlátozva voltak, ami pedig az izraelita társadalom szíve és lelke volt. Viszont a két Testamentum közötti zűrzavaros időkben a szoferim (kenita írástudók) képesek voltak egyre nagyobb teret nyerni, amivel formáját kezdte venni a farizeusi rendszer, a maga zsinagógai, majd rabbinikus felépítésében.  Ez már jóval szabadabb utat és megfelelőbb körülményeket biztosított számukra. Emellett a keniták láthatóan még annak is megtalálták a módját, hogy a leviták közé férkőzzenek, ami rámutat, mennyire céltudatosan törekedtek Izrael vallási életének irányítására! A Targumok szerint a rekhábiták leányait levita papokhoz adták feleségül! (lsd. pl. a Nelson's Bible Dictionary kommentárját). Isten megtiltotta Izraelnek az idegenek szentélyben való szolgálatát, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, meg fogják szegni ezt a rendeletét. Az izraeliták gyakran hoztak olyan ostoba döntéséket, amelyek aztán visszaütöttek rájuk, és hosszú távon az elbukásukhoz vezetett. Az ilyen döntésektől egyébként az egyház sem mondható teljesen mentesnek.

Jól tudjuk, a sötétség gyermekei leleményesebbek és rámenősebbek a világosság gyermekeinél, így lassan, de biztosan elérték céljukat, először beékelődtek Izrael vallási életébe, majd egyre jobban kisajátították annak irányítását. Természetesen gondjuk volt rá, hogy ez az új rendszer már ne legyen függő egy adott vérvonaltól, vagy a templomi szolgálattól. A törvénytől idegen elgondolások megjelenése lehetőséget adott az idegen származásúak vallási életben való aktív részvételére, immár a törvénynek ellentmondó módon. Természetesen ehhez az átalakuláshoz idő kellett, és mivel az előírt templomi imádat még fennállt, annak az árnyékában kellett manipulálniuk, ami nem kis megoszlást okozott a zsidók között. Nem véletlenül nevezik a két testamentum közötti időket a vallási anarchizmus időszakának, ami végülis azt a farizeusi vallást eredményezte, amivel az Újszövetség oldalain találkozunk.

Krisztusnak nem sok jó szava volt a farizeusokkal kapcsolatban, mint később látni fogjuk, gyakran "atyjuknak, a Sátán ivadékának" (János 8:44)nevezte őket. Az adott háttér felfedésének ellenére sokan máig azt hiszik, hogy a farizeusok az ószövetségi vallást képviselték, s amikor Krisztus megítélte őket, azzal az Ószövetséget ítélte el. Holott maguk a farizeusok is elismerik, hogy ők voltak, akik számos rendeletet megváltoztattak a maguk határozata szerint.  Ez bizonyos vallási viszályokat keltett Júdában, amiről Josehpus is említést tesz:

"A farizeusok nagyon sok olyan gyakorlatot vettek át atyáiktól [a korai farizeusoktól], amelyek nincsenek benne Mózes törvénykönyvében; és ez okból a szadduceusok ellenzik őket, mondván, csak azokat kell kötelezően elfogadnunk, amik az Írásban vannak, és nem szükséges az atyák hagyományait gyakorolni. Ezek miatt aztán nagy viták és ellentétek kerekedtek köztük, s amíg a szadduceusok csupán a gazdagokat voltak képesek megnyerni maguk mellé, a nép nem alázkodott meg előttük, a farizeusok viszont maguk mellett tudhatták a tömegeket " (Antiquities of the Jews, XIII, 10, 6).

A farizeusi rend az általuk felépített módszerekkel sikeresen a legfontosabb vallási irányzat vezető rendje lett, pontosabban a judaizmus azon ágazatának, ami a mai rabbinikus rendszer közvetlen elődjének mondható.

Az átalakulási folyamat főbb állomásai

Érdemes alaposabban kitérni arra, hogy miként történt meg ez a paradigmaváltás a választott nép vallási életében. A korai írástudók (kenita szoferim) első lépésként lényegében vitatni kezdték a levita papi rend célját és funkcióját. Érzékelhetően saját érdekből terjesztették elő azt a nézetet, hogy a vallási élet nem korlátozódhat kizárólag a papi szolgálatra. Mivel a törvény ezzel kapcsolatban egyértelmű volt, azt elismerték, hogy egyedül a levita papok szolgálhatnak a templomban, és egyedül ők végezhetik az ottani szertartásokat. Szerintük azonban ez csupán egy mellékes, rituális szolgálat volt, és a mindennapi, a gyakorlati vallási élethez nem túl sok köze volt! Mesterfogásként hivatkoztak a próféták küldetésére, akiket − bár nem voltak léviták − Isten hatalommal és erővel ruházott fel, gyakran a papságot is megfeddve. Ezért magukat a próféták jogutódainak nyilvánították ki, s e nézet terjesztésével befolyásukat már nagyobb ütemben növelhették, addig a pontig, amíg magukat tekintették a vallási élet meghatározó hatalmaként.

Ezek nehéz tények, feltárásuk miatt sokan az antiszemitizmus vádjával illetnek bennünket, holott célunk éppen az, hogy rámutassunk, a zsidók nem annyira okozói, mint maguk is áldozatai a közéjük beférkőzőtt "sátáni ivadék" gonoszságainak. Akiben esetleg aggályok merülnek fel az eddig elhangzottakkal kapcsolatban, nos, lássuk, mit mond a farizeusok etnikai eredetéről egy i.sz. első században élő farizeus, a jól ismert és hitelesnek tartott Josephus:

Mert a zsidók közt három filozófiai irányzatot képviselő szekta létezik. Az első, amelyet a farizeusok követnek; a második a szadduceusoké; a harmadik szektát pedig, amely jóval szigorúbb életmódot kíván követni, azt esszénusoknak nevezik. Ez utóbbiak zsidók (jehudim) születésüknél fogva, és láthatóan nagyobb odaadást mutatnak egymás iránt, mint a többi szekta. (Flavius Josephus, A zsidók háborúi 2:8:2).

Egyedül az esszénusok voltak szín zsidók! Ne feledjük, ekkortájt közismert tény volt az idumeaiak és más nem vérzsidó elemek létezése Júdában, ahogyan ismert volt a korábban beépült idegen elemek léte, sőt, vallási hovatartozásuk is. Ha emlékszünk, még Ezrás is számontartotta a nem zsidó geneológiával rendelkező nettinim elemet, akik visszatértek Júdába a babiloni fogságból. Mindenesetre Josephus valami oknál fogva fontosnak vélte a fenti megjegyzés leírását, és csak hálásak lehetünk érte, hogy megtette. Láthatóvá teszi ugyanis azt, hogy ezzel az első században ennyire tisztában voltak, s egyben azt is, hogy mindez nem egy zsidóellenes fabrikáció, hanem tény. Ennek fényében folytassuk a keniták aknamunkájának részletesebb bemutatását.

A farizeusok, miután sikeresen a próféták helyébe emelték magukat, prófétákként és a nép ítélőiként állították be magukat:

"Az biztos, hogy kisajátították maguknak a zsidóság vallási életének irányítását, magukat a próféták örököseinek tekintetve, s nem úgy, mintha a helyzet hozta volna ezt, hanem mint akiknek eleve joguk volt ahhoz" (kiemelés hozzáadva, Herford, Talmud and Apocrypha, 71. old).

A farizeusok úgy adták elő magukat, mint akiknek megadatott a prófétaság szelleme, ahogyan egykor a prófétáknak, s kihangsúlyozták: erre ők "a választottság elve alapján" jogosultak. Annyi hibával, hogy a választottságot nem Istentől kapták, s a bennük élő szellem nem a prófétaság szelleme volt, hanem atyjuké, az ördögé. Nem csoda, hogy hamarosan a vallási kérdéseket eldöntő bírákként ültek a nép nyakán. Minden nehézség nélkül nyomon követhető az, ahogyan egyre nagyobb hatalmat sajátítottak ki maguknak. A Talmud a farizeusi zsidóság által egy több száz esztendőn át (cirka i.e. 300-i.sz. 400 között) összeállított mű, ami tanúskodik arról, hogy a farizeusok kisajátították a prófétaság szolgálatát. A talmudi Baba Bathra 12a részében pl. a következő áll: "A prófétaság elvétetett a prófétáktól, és a bölcseknek [farizeusoknak] adatott." Továbbá: "És ezektől nem vétetetett el."

Ez természetesen nem az egyedüli ilyen utalás, Herford kutatása számos talmudi idézetet említ, amelyekből az alábbi következtetéseket vonta le:

"Ennek a [talmudi] szövegnek a jelentősége szerint ... a rabbik [a farizeusok utódai] nemhogy kevesebb, de még a prófétáknál is sokkal nagyobb isteni fennhatósággal bírtak a tanításaikat illetően, és ez azután adatott meg nekik, miután a próféták megszűntek funkcionálni. Mindezzel az abba vetett hitüket kívánták nyomatékosítani, hogy a kinyilatkozások nem szűntek meg a próféták elmúlásával" (Herford, Talmud and Apocrypha, 72. old ).

Az egyre messzebb menő, és vakmerőbbé váló farizeusok a maguk rendeleteit és szabályzatait hamarosan nagyobb súlyúnak vélték, mint a próféták ihletett szavait! Mivel magukat a próféták jogörököseinek tekintették, szerintük a farizeusok lettek a próféciák, illetve isteni kinyilatkozások felkent eszközei a továbbiakban. Így minden, amit ők tanítottak, az Isten akarata és rendelete volt - annak ellenére is, hogy számos tanításuk szöges ellentétben állt JHVH parancsolataival vagy kijelentéseivel. Hatalmuk és befolyásuk csak egyre növekedett, hiszen aki ellentmondott nekik, az Isten akarata ellen emelte fel hangját!

Mindezt azzal a logikával magyarázták meg, hogy a prófétáknak nagyobb hatalma volt, mint a levitáknak; és nekik, mint a próféciák és isteni kinyilatkozások hordozóinak messze lényegesebb szerepük és nagyobb hatalmuk van, mint a templomi papoknak, akik csupán a rituálékat végzik.

A farizeusok szerint Jehova ugyanúgy nyilatkoztatja meg Önmagát általuk, mint egykor a próféták által tette, így nem csupán az ősi szövegek által üzen, hanem az emberek szívéből, lelkiismeretéből hallatja hangját, azokéból, akik érzik kezének vezetését, amikor "minden igazságra elvezeti őket." (uo. 69. old).

A farizeusok tehát JHVH szócsövének tulajdonították magukat, aki "bennük és általuk nyilvánítja ki további akaratát", így többé már nem csupán az ősi, leírt igék által szól az emberekhez, hanem az ő szívükön és lelkiismeretükön keresztül is, ami a teljes igazságig vezet! Ha valaki hasonlóságot vél felfedezni a farizeusok fenti felfogása és a modern keresztények felfogása között, az nem a véletlen műve. Mindkettőt egy szellemiség vezeti és ezt nyomatékosan ki kell hangsúlyozni, mert árulkodó jelként tanúskodik azok ellen, akik a kígyó ivadékai, akik zsidóknak mondják magukat, de Sátán zsinagógájához tartoznak. A farizeusok tanítása hitelesítette először azt az elgondolást, hogy a bibliai igazságok nincsenek lezárva, ahhoz lehet hozzáadni, mert általuk [farizeusok/modern keresztény tanítók], az ő szívükbe, elméjükbe veti a további kinyilatkozásokat, amit kötelezően követni kell – még ha ellent is mond a Szentírásnak! Egy olyan mélyen vallásos társadalomban, mint Izrael, a vallási élet meghatátrozói és irányítói természetesen korlátlan hatalmat és befolyást élvezhettek, hasonlóan, ahogyan a kereszténység mai "nagy tanítói".

Vádalom-e az az állítás, hogy a Szentírást elvetve a maguk gondolatait terjesztették, vagy inkább egy jól dokumentált és elismert tény? A progresszív kinyilatkozásba vetett hitük szerint a régebbi kinyilatkozások érvényüket vesztették az ő újabb "kinyilatkozásaik" fényében:

"Isten folytatódó és progresszív kinyilatkozásai, továbbá hatalmának és akaratának megnyilvánulása azok értelme és lelkiismerete által tárul fel, akik szorgalmasan keresik az Ő akaratát, és nem csupán az írott Tóra szövegeiből." (uo. 73. old).

"[a farizeusok] Fenntartották, hogy a hagyományok erősebb hatalommal bírnak, mint az egyéni értelem, s így a Szentírást nem szabad attól eltérően, szabadon és egyéni módon értelmezni." (Conder, Judas Maccabaeus,  203. old).

Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Szentírás önmagában nem elégséges a teljes igazság megismerésére, nem lehet azt a "hivatalostól" eltérő módon értelmezni, már csak azért sem, mert a körülmények mindig változnak. Mivel a Szentírást az adott helyzethez és körülményekhez kellett igazítani, emiatt szükséges volt hozzáadni a vének hagyományait, akik végülis Isten jelen helyzetben elvárt akaratát kozölték a néppel. Természetesen erre csak egyedül ők voltak felhatalmazva. Ennek egyetlen szépséghibája, hogy a farizeusok tanai és elgondolásai az önmaguk emberi gondolatai és tanai voltak, nem Istené a Szent Szellem által kinyilatkoztatva, amire Jézus Krisztus oly nyomatékosan rámutatott a számos, velük lezajló konfrontációja alkalmával.

A farizeusok fentebb vázolt nézetei közvetlen hatással voltak a kereszténységre is. A szmirnai egyházkorszak közvetlenül az apostoli, őskeresztény korszakot követte, hozzávetőleg azt a periódust, amikor a római katolikus egyház már erőteljessé és befolyásossá vált. Csupán merő véletlen egybeesés lenne az, hogy ez az egyház kapott figyelmeztetést a sátán zsinagógájához tartozó álzsidók működésére (Jel. 2:9)? Vagy ez esetleg kapcsolatban van azzal a ténnyel, hogy történetesen ennek a katolikus egyháznak az alapvető tana szerint a Szentírás önmagában nem elegendő a teljes igazság felismeréséhez a hagyományok és az egyházatyák (vének hagyománya), továbbá az olyan progresszív kinyilatkozások nélkül, ami egy adott hierarchián keresztül nyilvánul meg. A párhuzamot egyszerűen nem lehet nem észrevenni.

forrás