A zsidó asszimiláció magyarországi története mindennél jobban illusztrálja, hogy bármennyi nehézsége származik is a zsidó asszimilációnak a zsidóság lélektani és társadalmi helyzetéből és zsidóság és környezet egymáshoz való viszonyából, az asszimiláció legdöntőbb könnyítő vagy nehezítő tényezője az asszimiláló közösség belső rendje és egyensúlya.

A zsidókat környező társadalomnak azok a fejlődési zavarai, melyek, különösen Közép-Európában, az antiszemitizmus kialakulásában olyan súlyos szerepet játszottak, döntően hatottak abban az irányban is, hogy egy nem őszinte, ellentmondó közösségi álláspont és társadalmi gyakorlat alakult ki az asszimiláció kérdésében is. Mindeme ellentmondások és hazugságok végső oka ugyanaz volt, ami a közép-európai demokratizálódás, polgárosodás és liberalizmus belső hazugsága is volt: az, hogy úgy vetették fel mindezeket a kérdéseket, mintha a bukott forradalmak helyébe lépett néhány {2-746.} félutas alkotmányharccal és intézményi reformmal a közép-európai társadalmi fejlődés valóban elindult volna a fejlődés európai útján; s nem vettek tudomást arról, hogy teljes változatlanságában érvényben maradt az ember és ember minőségi különbségére alapított társadalmi szerkezet, társadalmi szemlélet és társadalmi gyakorlat, amelyeknek a megdőlése minden polgárosodásnak, minden demokratizálódásnak, minden társadalmi igazságtételnek s végül minden igazi zsidóemancipációnak s vele általában az asszimiláció lehetőségének is az előfeltétele.

De talán egyik közép- és kelet-európai országban sem volt az asszimiláló közösség belső világa oly összhangtalan s a zsidó asszimiláció ügye annyi hazugsággal és ellentmondással megterhelve, mint éppen Magyarországon. Mondhatnánk úgy is, hogy a magyar társadalom kezdettől fogva tisztességtelen, nem becsületes feltételek mellett asszimilált vagy ígért asszimilációs lehetőséget: egyaránt becsapta önmagát és az asszimiláltakat. Becsapta önmagát, mert az egész zsidó asszimiláció ügyét beállította a 19. századi magyar politika nagy illúziójának, az egész történelmi Magyarország nyelvi megmagyarosodásának a vágyképébe.

Ezzel pedig az egész kérdés súlypontja az asszimiláció valóságos társadalmi folyamatáról átkerült a nyelvi különállás és politikai szeparatizmus tüntető feladására: ezért értettek asszimiláció alatt ettől kezdve nem mást, csak azt, hogy az asszimilált megtanuljon magyarul vagy akár ezt sem, csak azt, hogy a népszámláláskor magát magyarnak vallja. Ezért részesítette a millenniumi magyar társadalom túlzott ünneplésben az így felfogott asszimiláció jelenségeit, mindenekelőtt a valóban folyó városi német és zsidó asszimilációt, mert ezekkel erősítette azt a hiú reményét, hogy az egész ország megmagyarosodása egy évtizedekben mérhető és remélhető folyamat. Holott valójában a nemzetiségi paraszttömegeknél, amelyeknek területi elhelyezkedése a történelmi Magyarország megmaradásának lehetőségét döntően érintette, a nyelvi asszimiláció ettől továbbra reménytelen és kilátástalan maradt, viszont a városi német és zsidó asszimilációnak a történelmi ország fennmaradása szempontjából semmi {2-747.} jelentősége nem volt. Az asszimiláció megünneplésének azonban az amúgy is asszimilációra hajló városi németségre és zsidóságra felejthetetlenül vonzó és kecsegtető hatása volt, és beléjük rögzítette azt a – komoly és egyensúlyozott közösségeknél s az azokhoz való asszimilációnál elképzelhetetlen – felfogást, hogy az asszimiláció nem egy, elsősorban az asszimilálódókat érdeklő ténybeli folyamat, hanem valami nagy jelentőségű, dicséretre és elismerésre érdemes erkölcsi és nemzeti cselekedet. Ezért lett a magyarországi városi németség és zsidóság programszerűen asszimilánssá, azokban a tömegekben is, melyek valójában az asszimilációnak igencsak a legelején voltak; ezért lett az asszimiláció a maga valóságos folyamatától teljesen függetlenül oly mértékben egyetlen lehetséges és kötelező programja mindenféle hitbuzgalmi, társadalmi, kulturális és egyéb szervezeteiknek, ahogyan másutt sehol sem. Ezért emlegették a nagynémetek oly ingerülten Magyarországot a németség temetőjeként, s ezért tartották a cionisták a magyar zsidókat a világ legcsökönyösebb és legjavíthatatlanabb asszimilánsainak.

Előbb-utóbb azonban ki kellett derülnie, hogy az ily módon felfogott asszimiláció feltevései és feltételei hamisak, s ennek az önmagát becsapó ország mellett nem kevésbé becsapottjai maguk az asszimiláltak is. Különösen így volt ez a zsidóság esetében, amely, bármilyen széles körben folyt is a valóságos asszimilációja, azért túlnyomó részben a magyar nyelv megtanulásának és a népszámlálási vallomás megtételének a lelkes megünneplése után is pontosan ugyanabban a meglehetősen zárt társadalmi környezetben, ugyanabban a közbülső állapotban maradt, mint azelőtt, és valóságos asszimilációjának ugyanannyi belső és külső gátlás, nehézség és előítélet állotta útját, mint bárhol a világon. Sőt egyes vonatkozásban még több is. Mindezt tudva, nagyon felületinek fogjuk találni azokat a tételeket, melyeket a magyarországi zsidó asszimiláció elégtelen voltának okaiként több-kevesebb éllel meg szoktak állapítani: azt, hogy az állítólag asszimilált zsidók sajátságai túlságosan eltérnek a magyarság sajátságaitól, azt, hogy a külön zsidó közösség létezésének a hangos {2-748.} tagadása mellett a maguk összetartását és külön érdektudatát továbbra is megőrizték, és azt, hogy különös energiával vetették magukat az ország gazdasági, politikai és szellemi életében való térfoglalásra.

Ami a nemzeti sajátságokhoz való hasonulást illeti, mondottuk már, hogy e vonatkozásban különbséget kell tennünk egyrészt ösztönös, tudattalan vagy azzá vált fizikai, temperamentumbeli és etnikai adottságok és összetevők között, másrészt a közösségi élet magatartásformái és értékmérői között; s rámutattunk arra, hogy az asszimiláció kérdése nem az ösztönössé vált tulajdonságok területén, hanem a közösségi magatartásformák és értékmérők területén dől el. Márpedig a magyarságnak elsősorban az ösztönvilág és etnikum területén vannak eléggé megfogható sajátságai, melyek fizikai típusok, temperamentum, élettempó, gesztusok, zeneiség területén kirajzolták a magyarság egy bizonyos profilját, mely természetesen összetett és folyékonyan elhatárolódó, de még mindig lényegesen egyszerűbb, mint pl. a sokkalta összetettebb francia vagy angol.

Szokás ugyan ezeknek a vonásoknak a létezését is kétségbe vonni azzal, hogy a magyarság eredendően keverék nép; azonban a Magyarországra bejött magyarság összetevői már a bejövetelkor vagy nem sokkal utána a közvetlen etnikai tapasztalat és köztudat számára megkülönböztethetetlenné váltak, s csak a tudomány ásta őket utóbb elő, ezzel szemben az azóta történt szláv, német, zsidó beolvadások eltérései típusok, temperamentum, gesztusok tekintetében a közvetlen etnikai tapasztalatban és köztudatban is eléggé ismeretesek. S az ezekben rejlő „alaptalan általánosítások” teljesen és tökéletesen ártalmatlanok, mindaddig, amíg nem felejtjük el róluk, hogy társadalompolitikai jelentőségük nincs. A baj azonban az, hogy a közösségi magatartásformák, szokások, fegyelem terén, ahol az asszimiláció igazában lezajlik, a magyarság ma egyike Európa leginkább profiltalan, illetőleg az utóbbi száz évben formáját vesztett közösségeinek; amennyiben voltak társadalmi és szellemi formái és értékmérői, azok a modern társadalmi átalakulások rázkódtatásaival szemben nem bizonyultak {2-749.} időállóknak, így a legutóbbi nemzedékekben teljesen és tökéletesen összezavarodtak. Nem azért, mert a magyarságba túl sok és túl nagy beolvadás történt, hanem pontosan fordítva: azért volt ez a beolvadás – mint csaknem minden az utóbbi száz évben Magyarországon – zavaros, sallangos és ellentmondó, mert nem létezett egy olyan közösségi eljárás, értékelő és formarendszer, melyhez asszimilálódni egyáltalán lehetett volna. Éppen azért a magyar társadalom sokkal inkább a sallangjával és külsőségeivel asszimilált, mintsem az egész közösségi, erkölcsi, szellemi magatartásával és életformájával, s amennyi asszimiláció Magyarországon történt, az tekintélyes részben nem az egész magyarsághoz – amely ebben az értelemben valóban nem létezett –, hanem annak különböző osztályaihoz, intézményeihez, embercsoportjaihoz, mozgalmaihoz, eszményeihez történt. Az összezavarodás egyik legsúlyosabb tünete éppen az, hogy a közösségi profil tudatos, szervezett részének a szétesése után az utóbbi évtizedekben sokan jobb híján a nemzeti alkat ösztönös rétegében, a magyar temperamentum, élettempó, zeneiség, fogalmazás, beszéd tipikus vonásai között kezdettek értékmérőket és asszimilációs mércéket keresni közösségi életünk krónikussá vált válságának, egyensúlytalanságának és iránynélküliségének a meggyógyítására, s ezek segítségével eldönteni műveknek, személyeknek és programoknak a magyar vagy nem magyar voltát. A közösségi élet ettől a legkevésbé sem jön rendbe, ellenben az asszimiláltak és asszimilálódni akarók természetszerűen rosszul járnak e réven, mert ők ezeket a temperamentumbeli és gesztusbeli sajátságokat nehezebben tudják produkálni, mint ahogy teljesen felesleges is produkálniok. Ettől magától nem lesznek kevésbé asszimiláltak, ellenben az asszimilációjuk folyamata ennek a ferde tendenciának a hatására bizonyos fokig mégis megzavarodik, és mindenféle ferde gesztusokat vált ki belőlük is.

Az asszimiláció optimista korszakában arra indítja az asszimilálódni óhajtók egy részét, hogy mindenáron a tősgyökeresség sallangjainak a felvételére igyekezzenek, aminek a megnyilvánulásai inkább derűs jellegűek. Az asszimiláció defenzív, vitatott korszakában {2-750.} viszont azt a lelkiállapotot idézi elő, mely minden nemzeti jellegzetesség hangoztatására, „igazi magyarok” emlegetésére vagy akár egy sujtásos kabátra aránytalan és váratlan ingerültségbe esik, s mindezt az asszimiláltak megkülönböztetésére, megsértésére, kirekesztésére, üldözésére irányuló rosszindulatú kísérletként fogadja, s gyermekes módon úgy véli, hogy ilyenek ellen jobban van védve, ha bebizonyítja, hogy a magyar eredendően keverék nép, s magyar jellegzetességek igazában nincsenek is. Ami viszont természetesen a környezet részéről vált ki nem kevésbé barátságtalan visszahatást. Az ilyenfajta megnyilvánulások adtak annak idején alkalmat Szabó Dezsőnek arra, hogy egyáltalán nem megértő, de maró és szellemes elmefuttatásokat írjon arról, hogyan lesz majd ezután tilos a zsidó érzékenység kímélése céljából pincsi és dakszli között „különbséget tennünk” és helyettük kizárólag a „kutya” egyetemes fogalmát használnunk.39

Ami az asszimiláció mögött megmaradó zsidó összetartást illeti, mondottuk, hogy ilyen összetartás természetesen van, és önmagában az asszimilációt egyáltalán nem akadályozza. Az igazán döntő az, hogy a magyar társadalom összes formáinak és értékmérőinek a szétesett volta a legkitűnőbb táptalaj volt arra, hogy társadalmi viszonylatok, politikai programok, harcok, szellemi állásfoglalások ne csupán a maguk valóságos és elvi tartalmával lépjenek fel, hanem mindig legyen egy ki nem mondott, de mindenki által tudott mellékértelmük is, mely mindezeket a legkülönbözőbb változatokban hol a zsidók ügyévé, hol a zsidókat nem szeretők ügyévé deformálja. E tekintetben a zsidók összetartásával szemben működik egy ellenkező értelmű összetartás is – mindkét fél azt hiszi vagy azt hangoztatja, hogy a másiknak az összetartása csodálatosan szervezett, az övé viszont ott sem működik, ahol égetően kellene, valójában egyik sem nagyon szervezett, de azért a maga alkalmaikor mindegyik elég hatásosan működik. Mindebben azonban nem az ilyen vagy olyan összetartás meglétének, erejének és sikerességének a kérdése az igazán döntő, hanem az egész közösség erőtlensége és {2-751.} szétesettsége, amely engedi, hogy olyanfajta, az egész közösséget véresen érdeklő kérdések, mint nemzeti összetartás és egyetemes emberség, hagyománytisztelet és radikális átalakulás, függvényeivé váljanak annak az egész közösség szempontjából mégiscsak másodrendű kérdésnek, hogy mindebből mi az, amit a zsidók hallanak szívesen, és mi az, ami a zsidókat nem kedvelők fülének kedves. Komoly belső életű közösség a maga életkérdéseinek az ilyen értelmű kezelését semmiféle csoport részéről nem tűri el.

Ezenfelül rá kell mutatnunk arra, hogy egy csomó magatartásban, melyben a környezet szent meggyőződése szerint a zsidó érdek és zsidó összetartás „kibújik”, „hazabeszél” és „visszaüt”, nagyrészt egyáltalán nem a zsidóság érdeke és összetartása mutatkozik meg, hanem az asszimiláció és asszimiláltak természetes védekezése, mely annál inkább kénytelen jelentkezni, minél inkább vitatott és veszélyeztetett az asszimiláltak helyzete, minél kevésbé vannak tisztázva az asszimiláció feltételei s az asszimiláltak biztonsága, minél inkább fenyeget az antiszemita környezet részéről, hogy az asszimiláltak zsidó eredetét számon tartja, asszimilációjuk érvényességét vitássá teszi, s őket szóval vagy tettel a zsidó közösségbe visszaküldi. Mindenki, akit az antiszemitizmus így érint, akkor is, ha már nem zsidó, szükségképpen „elfogult”, nem abban az értelemben, hogy a zsidó érdekközösségnek részese, hanem úgy, hogy nem lehet az ügyben gyanútlan, érdektelen és problémátlan. Nemegyszer láthattuk ezt a közelmúltban, amikor a zsidótörvényhozás mind szélesebb körben ráncigált vissza a közös zsidó szenvedésbe teljesen asszimiláltakat, fél- és negyedzsidókat, s váltott ki belőlük természetszerűen a zsidókkal azonos reakciót, azonos készenlétet és azonos érzékenységet. A környező magyar társadalom pedig – még nem hitlerista részében is – gyakran volt olyan vak és embertelen, hogy az „érdekeltség”-nek és „hazabeszélés”-nek ezeket a jelenségeit, melyek éppen a zsidótörvényhozás és zsidóüldözés által előidézett helyzetekből következtek, a faji tulajdonságok „kiütközése”-ként s a fajelmélet meghökkentő igazolásaként könyvelje el.

{2-752.} Ami végül a zsidóknak az ország gazdasági és politikai és szellemi életében való térfoglalását illeti, ez egyenes függvénye a magyar társadalomfejlődés megakadásának, melynél fogva a magyarság alsó osztályai, mindenekelőtt a magyar parasztság többsége teljességgel feudális-arisztokratikus keretek között rekedt meg, míg a magyarországi németség és zsidóság a maga belső világában egy feudális elemektől mentes, lényegében polgári társadalmat alkotott. Így ezeken belül parasztok és proletárok feltörekvése csupán azokon az elsősorban anyagi akadályokon múlott, melyeket ez elé a polgári társadalom állított, míg a magyar társadalom alsóbb osztályait a feltörekvésükben az anyagi nehézségeken kívül s azoktól függetlenül mindazok az emberi és társadalmi és lélektani gátak is szorították, amiket a feudális-arisztokratikus társadalmi szervezet és beidegzések jelentenek. Ebből a különbségből adódott az, amit német és zsidó térfoglalásként tartottak számon, amiben a térfoglalók energiája teljesen másodlagos kérdés a térfoglalás közegének, a magyar társadalomnak ettől teljesen függetlenül meglévő válsága mellett.

A magyarországi zsidó asszimiláció feltételének mindez a belső hazugsága körülbelül a századfordulóval kezdett lassanként napvilágra jönni. A kiegyezéses Magyarország politikai zsákutcájának a kimélyülésével ekkor kezdődött – az egyházpolitikai törvények40 és a zsidóemancipáció után – a negyvennyolcas hagyományokra támaszkodó magyar liberalizmus és demokratizmus életerejének a kimerülése.

A történeti ország szétesésétől mindjobban rettegő magyar társadalom közepette mind magára hagyatottabb lett a zsidók összekapcsolt demokratizmusa és asszimilációs álláspontja; az első világháborút követő összeomlás, októberi forradalom, proletárdiktatúra és trianoni békeszerződés után pedig az az egész paktum, melyet a nemzeti társadalom és zsidó asszimiláció eredendően hamis feltételek között kötöttek, végleg felbomlott; létrejött az ellenforradalom politikai konstrukciója, mely immár teljes élességgel vallotta egyrészt a nacionalizmus, antidemokratizmus és antiszemitizmus, másrészt a demokratizmus, nemzetietlenség és zsidóság összefüggését. {2-753.} Most azután egyszerre kiderült, hogy a magyar nyelvet megtanult és magát népszámlálásilag magyarnak valló zsidóság túlnyomó részének nincs olyan közelebbi asszimiláló, befogadó és védő közössége, melyhez való tartozása akkor is világosan megmarad, ha az asszimilációra vonatkozó addig érvényesült elvek és absztrakciók uralma meg is inog. A zsidóság hivatalos képviselői ugyan továbbra is a régi paktum alapján állottak, de a zsidóság nagy tömegei a millenniumi helyzettel szemben a kiközösítettségnek és kizártságnak egészen nyílt és durva élményeit élték meg, ami gyakorlatilag az asszimilálódás társadalmi közegeit igen nagy mértékben leszűkítette. A hivatalos zsidó szervezetek és zsidó vezetők minden erőfeszítése arra irányult, hogy ez az alig titkolt kiszorítás ne váljon nyílttá, ne mondja ki hivatalosan a „zsidó” szót. Az első zsidótörvényben azután ez is megtörtént.

Az asszimiláció magyarországi feltételeinek a hazug és tisztességtelen voltát végső élességében vetíti elénk a zsidó tragédia egyik groteszken ellentmondó utolsó momentuma: az, hogy az 1941-es magyar népszámláláskor, mikor Magyarországon a zsidók már nemcsak megkülönböztetéseknek, megaláztatásoknak, de különösen a visszacsatolt területeken a szó szoros értelmében vett üldözéseknek és életveszélynek is ki voltak téve, a magyar kormányzat arra buzdította a nagyobbrészt zsidó öntudatú, sőt tekintélyes részben jiddisül beszélő kárpátaljai zsidóságot, hogy a kárpátaljai magyar arányszám megjavítása érdekében vallja magát magyar anyanyelvűnek és magyar nemzetiségűnek; s rá három esztendővel az előzőtől alig különböző magyar végrehajtó hatalom ugyanezeket, akik a népszámláláskor jók voltak magyaroknak, ellenállás nélkül adta át az utolsó csecsemőig a tömeggyilkolás hitleri apparátusának.

Bibó István

Teljes anyag