A sólet készítése évezredes múltra tekint vissza és szorosan kapcsolódik a zsidó hagyományokhoz.

Miután a vallás szabályai szerint szombaton nem szabad dolgozni - így fõzni sem -, már pénteken összeállították a nyersanyagot, majd forró kövek között, késõbb pedig a hitközség vagy a pék kemencéjében, esetleg otthon sóletkályhában fõzték lassú tûzön 12 órán át. Talán éppen ennek a félnapos érlelésnek köszönhetõ csodálatosan finom íze.

A nem zsidók között népszerû ételnek a neve francia eredetû, s a 10-11. században alakult ki: chaud lit melegágyat jelent. Ennek megértésére, íme egy rövid történet Raj Tamás rabbi írásából:

"Nagyanyámnak saját, faszénnel mûködõ sóletkályhája volt, ebéd elõtt a sóletfazekat egy hokedlire tettük, magasan felpolcoltuk párnával-dunnával és meleg takaróval, mielõtt az ebédhez fogtunk volna. Emlékszem, amikor az egyik szomszéd éppen a sólet tálalása elõtt toppant be hozzánk, elcsodálkozva így szólt: mi az, maguk az ágban fõzik az ebédet?"

Pénteken a háziasszony összeállította a sóletet. A lábas teteje és a lábas közé több réteg zsírpapírt (sütõpapírt) tett, és a fedõt vékony zsineggel az edény füléhez rögzítette. A spárgára cédulát fûzött a tulajdonos nevével. Speciális sóletfõzõ edények készültek, sokan esküdtek a csõrös szájú sóletfazékra, volt, aki agyagedényben, más öntöttvasban vagy zománcozottban készítette, de lényeges volt, hogy a formájuk magas, szûkszájú legyen és a teteje jól záródjék. A lezárt fazékkal elmentek a pékhez, ahol a hûlõ kemencébe tették a környék lakóitól érkezett ételeket. Másnap gyerekek mentek érte - a felnõtteknek szombaton cipelni is tilos - vagy megkértek valakit, akinek a vallása engedékeny a szombaton végzett munka ügyében és az vitte haza szívességbõl a szombattartó zsidó család vacsoráját.

Sok helyen volt sóletkályha otthon a konyhában, ez afféle speciálisan kialakított, hõtartó sparheltféle alkalmatosság. Akár otthon készült, akár a péknél, a kemencébõl, kályhából kivett edényt dunyhával, paplannal, takaróval körültekerve tartották melegen a szombati vacsoráig.

Babból csinálták a háziasszonyok, gerslivel (hántolt árpa) és füstölt meg nyers hússal. Leginkább apró szemû fehér babot használtak, esetleg májbabot. De nem szentségtörés a nagy szemû tarkabab sem. Többnyire marhaszegyet és füstölt libacombot tettek bele, de minél többféle húst tartalmazott (marha, szárnyasok, bárány stb.), annál ízesebb lett a végeredmény.

A sóletbe néhány egész nyers tojást is (héjastól) belefõztek és a tetejére kugli vagy ganef került. A legismertebb ezek közül a töltött libanyak (halsli vagy helzli). A liba nyakának bõrét lisztes, darás, vagy húsos fûszeres töltelékkel tömték tele, két végét bevarrták és az egészet a sólet tetejére rakták, mielõtt lezárták az edényt.