1881-ben egy litván zsidó és felesége letelepedik Palesztina földjén. Elhatározzák, hogy feltámasztják a majdnem kétezer éve hibernált állapotban lévő héber nyelvet. A lehetetlennel mit sem törődve, a folyamatos attrocitásokkal, meghurcoltatásokkal szemben véghezviszik a nyelvi forradalmat, ami családi küldetéssé válik. Negyven évvel később a héber már a térség egyik hivatalos nyelve, 1948-ban pedig Izrael Állam függetlenségét is e megelevenedett ősi nyelven kiáltják ki. A modern héber nyelv a Ben Jehuda család nevéhez köthető, mára nyolcmillióan beszélik Izraelben.

A héber, vagy héberül ivrit,   az 'átkel' (ávár) szóból származik, s Ábrahámra, valamint nyelvére utal, aki az i. e. 2100 körül az Eufráteszen túlról az Ígéret Földjére érkező „első héber" volt.

Bár a babiloni fogságot követően a zsidóság egy része csak az arámit beszéli, a sémi nyelvek családjába tartozó héber csupán az i. sz. 1-2. század múltán, a zsidóság saját földjéről való száműzetését követően szorul ki fokozatosan a mindennapi nyelvhasználatból, s lesz a vallásos irodalom és liturgia nyelve.

A zsidók a továbbiakban mindig az adott diaszpóra nyelvét beszélik, illetve ezeket héber liturgiai kifejezésekkel elegyítve sajátos zsidó nyelveket hoznak létre, mint amilyen a jiddis (német-héber-szláv keverék) és a ladino (spanyol-héber keverék). A zsidó felvilágosodás (hászkálá) idején van ugyan próbálkozás a héber nyelvnek mint zsidó irodalmi nyelvnek a megújítására, azonban ez meddő vállalkozásnak tűnik. Hiszen az igazán hatásos irodalom nyelvének a mindennapi életből, szóhasználatból kell táplálkoznia.

A héber nyelv a cionista ideológiával és mozgalommal együtt éled újjá. A politikai cionizmus atyja, The­odor Herzl elképzelése szerint az ősi-új zsidó hazában azt a nyelvet fogják majd beszélni, amely felülkerekedik a többi felett. Az ezzel szemben ágáló kultúrcionisták szerint azonban egy zsidó államnak zsidó nyelvre és zsidó kultú­rára van szüksége. A vallásos cionisták egy része is a Messiás nyelvének újraélesztése mellett voksol.

A cionizmus egyik 19. századi előfutára, Jehuda Alkalai rabbi a következőképp érvel e mellett: „Ha a Mindenható valóban kimutatja irántunk való csodálatos jóindulatát, és egybegyűjt bennünket saját földünkön, akkor képesnek kell lennünk arra, hogy megértsük egymás nyelvét, s egy ilyen megosztott közösségnek ez nem sikerülhet."

Véleménye szerint a Messiás megérkezésekor gyakorlati nehézségek merülhetnek fel a kommunikációban a zsidók számára nemzeti nyelvük hiánya folytán, tehát „minden erőnkkel azon kell igyekeznünk, hogy újrateremtsük és középpontba állítsuk nyelvünket; s a Mindenható Isten inspirációja segíteni fogja a tanítókat és a diákokat, a fiúkat és a lányokat abban, hogy folyamatosan beszéljék a hébert".

A történelem folyamán a héberen kívül egyetlen olyan nyelvről sem tudunk, amely holt nyelvből újra eleven, beszélt nyelvvé emelkedett volna. Ahhoz pedig, hogy ez megtörténhessen, Eliézer Ben Jehuda személyére volt szükség.

A megátalkodott idealista

Az eredetileg Eliézer Jichák Perlman névre hallgató, orvosi pályára készülő litván zsidó párizsi tanulmányai során ismerkedik meg a zsidó nemzeti eszme gondolatával, s maga is a cionista ideo­lógia szószólójává és gyakorlati kivitelezőjévé válik. Szívügye, sorsa, osztályrésze a zsidó nemzeti nyelv megteremtése. Cselekvési terve három, általa sűrűn hangoztatott szlogenben foglalható össze: „Hébert az otthonba!", „Hébert az iskolába!", valamint: „Szavakat, szavakat, szavakat!"

A lehetetlen megvalósítására kész fiatal, képzett idealista, Ben Jehuda a zsidóságban igen elismert személyes példamutatás (dugmá isit) módját választja programjának megvalósításához. Elhatározza, hogy ha zsidó emberrel találkozik, azzal kizárólag héberül elegyedik szóba. Ezt az elhatározását családi környezetében is radikálisan megvalósítja.

Feleségével 1881-ben érkezik Izrael földjére, s abban egyeznek meg, hogy héberül fognak beszélni, s gyermeküket is héberre tanítják. Fiuk, Ben Cion Ben Jehuda (Itámár Ben Ávi) 1882-ben születik meg, s ő lesz az első modern héber anyanyelvű gyermek. A gyermeket kizárólag héberül szólítják meg, s nem engedik, hogy más nyelvű gyerekekkel játsszon. Olykor még egy szobába is bezárják, ha a lakásba héberül nem beszélő idegen érkezik. Ben Jehuda és felesége ezzel óriási kockázatot vállal, hiszen ha álmuk nem valósul meg, akkor gyermekük kirekesztettként lesz kénytelen élni a társadalomban.

Itámár négyévesen még nem beszél, úgy tűnik, a személyes példa ötlete romba dől. Sokan azt jósolják, hogy a gyermek fogyatékos lesz. A cionista ideológiával ellenséges ultraortodox zsidók ezt a Mindenható büntetéseként értelmezik. Azt mondják, ez azért érte a családot, mert a héber nyelvet profán célra használva szentségtörést követtek el, hiszen a zsidó államot és a héber nyelvet kizárólag a Messiásnak áll jogában helyreállítani. Ben Jehudát egyébként később tevékenysége okán a török hatóságoknál is feljelentik, s egy évre börtönbe zárják.

A nagy elszántságot és önfegyelmet igénylő vállalkozás egységét egy alkalommal Ben Jehuda felesége megtöri: egy este orosz altatódalt énekel a gyermeknek. Ben Jehuda hazaérkezik, s heves őrjöngésben tör ki. Itámár visszaemlékezéseiben azt írja, hogy tajtékzó apjának és zokogó anyjának látványa olyannyira megrendítette, hogy ez beszédre késztette. Ekkor ejti ki hát az első héber szavakat: ábá (apu), imá (anyu), majd folyamatosan elkezd héberül beszélni. Ben Jehuda saját gyermekének példáját szimbolikus eseménynek tekinti a jövő „nyelvi ébredésére" nézve. A gyermekkel ezt követően mindenki héberül kénytelen beszélni, de ahhoz, hogy a kommunikáció gördülékeny legyen, új szavakat kell kitalálni a mindennapi beszédhelyzetekre. A modern héber baba, fagyi, omlett, zsepi, bicikli stb. szavak ebből a szükségből születnek meg, s Ben Jehuda igyekszik úgy megformálni őket, mintha azok természetes módon a bibliai héber nyelvből fejlődtek volna ki. A rengeteg gyakorlati nehézség ellenére Ben Jehuda és felesége először tehát magánéletében győzi le a nyelvi akadályokat.

Személyes példaadásból társadalomformáló erő

Eliézer Ben Jehuda tudja, hogy kezdeményezése csak akkor lehet sikeres, ha elsősorban a fiatal generáció sajátítja el a héber nyelvet. Ennek érdekében elkezdi megszervezni a héberoktatást. Nincsenek hébertanárok, tankönyvek, játékok, dalok, de egyáltalán szavak sem ahhoz, hogy ezt könnyedén meg lehessen valósítani. Ben Jehudát azonban ezek a nehézségek egy pillanatig sem tántorítják el céljától. A társadalom többsége által „idió­tának" titulált cionista „forradalmár" néhány lelkes követőjével mindezek hiányában nekikezd a tanításnak: a diaszpórából érkezőket héberül kezdik héberre oktatni. A siker nem is marad el: a Ben Jehuda által kidolgozott tanítási módszernek köszönhetően néhány hónap után a diákok már képesek hétköznapi témákról az ősi-új nyelven társalogni.

A gyerekek tanításán keresztül Ben Jehuda a családokba is becsempészi a hébert. Ahhoz azonban, hogy a felnőtt-társadalmat is még hatékonyabban bevonja, újságot alapít, melynek up-to-date tartalmával az emberek érdeklődését sikerül felkelteni, s eléri, hogy a zsidók mindennapi témákról héberül olvassanak. Az újságot használja fel az új szavak bevezetésére is. Így lesznek a hétköznapi nyelv részévé például az újság, szerkesztő, előfizetés, katona, divat stb. szavak.

A héber nyelv élővé tételének érdekében héberül beszélő társaságokat alapít, melyekben a tagok mindennapi témákról héberül társalognak. Sokan arra is elkötelezik magukat, hogy ha az utcán nem héberül beszélő zsidót látnak, akkor szigorú hangnemben felszólítják: „Héber, beszélj héberül!" 1913-ban egy író az első héber útjelző táblákkal ellátott város, Tel Aviv kapcsán a következőt jegyzi fel: „A jiddis sokkal kevésbé kóser, mint a disznóhús. Ahhoz, hogy jiddisül beszélj, nagy bátorság szükségeltetik."

Ben Jehuda ezenkívül egy mai napig unikumnak számító héber szótár készítésére vállalkozik, továbbá az új szavak szerkesztése, bevezetése céljából megalapítja a mai Héber Nyelvi Akadémia ősét, a Héber Nyelvi Bizottságot. Tanárok, írók, nyelvészek, ismert közéleti személyiségek csatlakoznak munkájához.

Kilátástalannak tűnő kezdeményezésük után húsz évvel felesége már a tizedik héberül beszélő családnak süti meg az ezért járó jutalomtortát. Ismét húsz év telik el, s 1920-ban a hébert már húsz­ezren beszélik, 1922-ben pedig az angol és az arab mellett a térség hivatalos nyelvévé válik. 1948-ban Izrael Állam függetlenségét héberül kiáltják ki, ma pedig közel nyolcmillióan beszélik.

A modern héber nyelv alappillérének tekinthető Ben Jehuda és családja a mai napig élő legenda. A földiek sorából 1922-ben távozó „próféta", taktikus propagandista 1908-ban mintha önmagáról írta volna a következő sorokat: „Mindenhez csupán egyetlen bölcs, okos és aktív emberre van szükség, aki összes energiáját ennek az ügynek szenteli, és a dolog előre fog haladni, minden akadályoztatás ellenére.

Minden új esemény, minden lépés, még a legkisebb is az előrehaladás ösvényén azt igényli, hogy legyen egy pionír, aki mutatja az utat, és semmiféle lehetőséget nem hagy a visszafordulásra."

Az apokaliptikus tövis

A héber lásón hákkódes, azaz „szent nyelv", „a szentség nyelve", „a Szent nyelve". Az anticionista ultraortodox nézetek szerint tehát profán használata tiltott, csak a Messiásnak van joga azt helyreállítani. A cionizmust elutasító vallásos irányzatokkal szemben Abraham Isaac Kook rabbi az, aki a 19. század fordulóján arra vállalkozik, hogy az alapvetően világi indíttatású zsidó nacionalista mozgalmat valahogy a vallási judaizmussal összeegyeztesse. Ő dolgozza ki szisztematikusan azt a cionista vallási-nacionalista filozófiát, mely többek között a héber nyelv újjászületését is a megváltáshoz vezető út egyik gyakorlati lépéseként jelöli meg. Szerinte a világi cionisták nem tudják, mit tesznek, azonban elgondolásaikban s azok kivitelezésében tudtukon kívül is a Mindenható szelleme vezeti őket. Mint mondja: „Az egyén elszakíthatja a köteléket, amely az élet forrásához köti, Izrael Háza azonban nem teheti ezt meg. Legdédelgetettebb tulajdona - földje, nyelve, történelme és szokásai - az Úr szellemének edényei."

A héber nyelvvel kapcsolatos viták a zsidó filozófusok körében is gyakoribbá válnak, hiszen a Szentírás szavainak hétköznapi használatban való megjelenése nyomán az Írás megelevenedik, a szavak által megidézett atmoszféra tapintható közelségbe hozza a próféciákat, Izrael újjáéledését, a Templom felépülését. Gershom Scholem például 1926-ban azt írja Franz Rosenzweignek: „Ez az ország egy vulkán: szállást ad a nyelvnek. [...] Hogyan is áll a helyzet a héber »aktualizálásával«? Nem fog-e újra felnyílni ennek a szent nyelvnek a szakadéka, ha gyermekeinkbe mélyed? Persze az ember nem tudja biztosan, mit cselekszik. Úgy hisszük, hogy világivá tettük a nyelvet, kihúztuk belőle az apokaliptikus tövist. De hát ez nem igaz. [...]

Minden szó, melyet nem épp most alkotnak meg, hanem a »régi jó« kincstárból merítenek, roskadásig telített. [...] Isten nem marad néma egy olyan nyelvben, amelyben ezerszer idézik fel életünkben."

Scholem a „roskadásig telített" s az „apokaliptikus tövis" szavakon nyilvánvalóan olyan klasszikus kifejezéseket ért, melyek a Szentírásban, majd a rabbinikus irodalomban mély, a judaizmus és a messiási várakozás szempontjából sarokkövekként funkcionáló jelentéssel bírnak. Ilyen például a mindennapi köszöntésekben alkalmazott sálóm ('békesség', 'egészség', 'teljesség'), a jesúá ('megszabadulás'), a memsálá ú'mámlákhá ('uralom és királyság'), kibbuc gelujót ('száműzöttek egybegyűjtése'), Cúr Jiszráél ('Izrael Kősziklája') stb. szókapcsolatok.

Ezeken kívül azonban olyan kifejezések is „szunnyadó vulkánként" működnek, melyeknek jelentése teljesen átalakul, vagy egészen másra használják a modern héberben. Ilyen például a támíd ('mindig', mely a Szentírásban mindennapi áldozatra használatos szó) vagy a bittáchón ('katonai biztonság', mely a Szentírásban az Örökkévalóba vetett bizalomra vonatkozik), vagy akár az újonnan alkotott chásmál ('elektromosság', mellyel Ezékiel könyvének 1. fejezetében a kérubok leírásánál találkozunk). Ráadásul a héberül beszélők számos, a Szentírásban használatos idiómát, szófordulatot is gyakorta használnak.

A héber nyelv újjáélesztésével kapcsolatos vita tehát akörül forog, hogy vajon van-e jogalapja a cionistáknak a Szentírás szavainak életre keltésével megteremteni az Írás beteljesedésének, illetve az ahhoz vezető útnak az atmoszféráját. A vita létjogosultságát alátámasztja az a nyelvfilozófusok körében ismert nézet is, mely szerint a legerősebb hatás éppen a szó szerinti idézetekkel érhető el a kommunikációban: ugyanis  azok kimondásakor a jelenben teret nyerhet az eredeti elhangzás teljes kontextusa, illetve annak minden konnotációja.