Az El Mondo által is megkavart Minaret-vita, a Kertész-beszólás, a Bogár-kinyilatkoztatás és a sületlen Debreczeni furcsa katyvaszként örvénylett a gyomromban a metrón. Pár perces öklendezés után, kluttyogó hangok kíséretében bukkant ki a számon: „liberális minimum”. Özvegy Fata Jánosné és egy ifjú gárdista szúrós tekintete közé szorultam, miközben jobb kezemmel a kapaszkodó után, ballal pedig a szájam széle felé tapogatóztam.

És azon gondolkodtam, hogy mikor az új kurzus majd nekilát a görbe kiegyenesítésének, a sittelendők lesittelésének, a jólirányzott pofonok kiosztásának, nem lenne-e igen-nagyon kívánatos ezt a shakespeare-i leszámolást a liberális minimum színpadán lejátszani? Ezt a színpadot most végre fel lehetne építeni minden idegeskedés, szőrszálhasogató okoskodás és görcsölés nélkül, hiszen azok, akik hisztit rendeztek a legkisebb csavar miatt, és folyton azt hajtogatták: ne nyúljunk hozzá, ez az ő színpaduk, nos, ők lényegében elhúztak – a retekbe. Mi lenne, ha most csak úgy, egymás közt, józan paraszti ésszel összeácsolnánk ezt a mi kis liberális minimumunkat, már csupán a saját igényességünk végett. Nem gondolok többre, mint egy olyan igazság kimondására, ami a világnak ezen a fertályán elvileg évszázadok óta alapvetés.

Mégcsak valami nagy-nagy deklarátumra sem gondolok, harmincnyolcpárti vakuössztüzes megállapodásra, csupán arra, hogy ez a gondolat fészket verjen a fejünkben, megtermékenyítse a kocsmai egyen-vitáinkat, beszüremkedjen a mi szélütéses közbeszédünkbe. Ha másért nem, hát azért, hogy egy hazugsággal kevesebb legyen.

Merthogy azt gondolom, sikkből hazudunk, amikor azt mondjuk: húzzanak el a zsidók, dögöljenek a cigányok, és hülye minden magyar. Hazudunk, mint egy toporzékoló hamis kisgyerek, mert dehogy akarunk mi itten felfordulást, és dehogy akarjuk mi utálni magunkat. Sőt, nagyonis szeretnénk szeretni. Magunkat is. És szeretnénk, ha szeretnének. És nem hiszünk abban sem, hogy jobb lesz, ha egymásnak esünk, vagy egyike jól kizavarja a másikát – mert például mi lesz, ha mi vagyunk a másika.

Újabban megelégedetten, bajszunkat pödörve kémleljük a nyugati eget – lám, ők sem különbek a deákné vásznánál. És mondjuk – az egyszerűség kedvéért –, hogy igazunk van. Foglalkozhatunk tehát magunkkal. Saját igényességből.

És aztán arra gondoltam, hogy mi van, ha a liberális minimum úgy kezdődik: szeresd az embert, aki vagy. Hozzábiggyesztve, hogy a cigány, a zsidó, az amerikai, a muszlim és a magyar is – ember. És mi van, ha ezt a gondolatfüzért már jól megrágtuk, megforgattuk és megöblítettük, és igen erősen elgondolkodtunk rajta, mint a madzagra fűzött cseresznyepaprikák ügyén, és lassan talán tényleg lezárhatjuk a liberális-kérdést?

elmondó blog